A jelen.. mindig elfelejtjük..várjuk a jövőt, azt hisszük, ott majd jobb lesz, akkor majd szebb lesz, pedig az is csak a jelen lesz...várjuk, még akkor is, amikor cselekszünk, mert valamiért hajt a jövő tudata, az érzés, hogy van jövő valahol...
Pedig nincs...csak most van, és ezt mindig elfelejtjük, és nem vesszük észre ami az orrunk előtt van.
Majd egyszer felhívlak, majd egyszer megbékélek, majd egyszer talán, lehet, talán, majd, most nem, most nem jó, most biztos hogy nem, majd, majd, majd.....
De mikor?????
Mikor tökéletes az időpont??
Várni mindig valami jobbra, szebbre, többre. Várni a tökéletesre.
A tökéletes munkára, társra, a tökéletes időpontra..
De hisz NINCS TÖKÉLETES!
Hogyan lehetne ha Te sem és senki sem az??? Mi a tökéletes? Az amit a fejedben kreáltál?
Ez a pillanat tökéletes. Ez az egyetlen tökéletes időpont számodra, és nincs más..és már el is múlt és a következő tökéletes pillanatok léptek a helyére......mindig és mindig..most van itt a tökéletes, minden más csak idea, nem valós kép....amit lehet egyszer ha megkapsz, már nem is fog kelleni, mert a valóság lerántja a tökéletesség leplét róla és ráébredsz, hogy a fejedben éltél. Bezárkózva rabként.. egyszer majd megérted, hogy a saját elméd fogja vagy, és senki nem korlátoz Téged önmagadon kívül.
Itt vagyok..most, éjjel 23 óra nulla nullakkor...fekszem az ágyban, ujjaim érintik a gép billentyűit, hallom apró pötyögésüket..ez most a jelen. Körülölel a csend..nem nehezedik, csak ölel vörös félhomállyal karöltve...a jelenben vagyok.
Megcsörren a telefon..a vonal túlsó végén egy ismerős férfihang kérdései indulnak felém, és én már mesélem is a múltat. Vissza mászom a nap eseményeibe, miközben a csend meredten figyeli vajon milyen gyorsan térek vissza az ölelő félhomályba, a jelen pillanatba...